Quo vadis vízgazdálkodás
Merre tovább vízgazdálkodás?
A hazai vízgazdálkodás kulcsfontosságú kérdéseit járta körül a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Környezeti Fenntarthatósági Intézete (KFI) Örökzöld 100 programsorozatának negyedik állomása, a Quo vadis vízgazdálkodás? című online esemény január 23-án. A témáról Láng István, az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) főigazgatója, az NKE Víztudományi Kar (VTK) Területi Vízgazdálkodási Tanszékének címzetes egyetemi docense és Reich Gyula, a Magyar Mérnöki Kamara (MMK) elnökségi tagja beszélgettek Szűcs Gábor, az NKE KFI főreferensének moderálásával.
„A hazai vízgazdálkodás paradigmaváltozásáról – a vizek gyors elvezetése helyett a vízvisszatartás alkalmazásáról – szóló diskurzus aktualitását a tavalyi év rekord mértékű aszálya adja. 2022-ben több mint 1300 milliárd Ft kár keletkezett csak a mezőgazdaságban. Mindez jogos és jogtalan indulatokat gerjesztett, hiszen a víz konfliktusos közeg” – mutatott rá Szűcs Gábor. Az NKE KFI munkatársa hozzátette: a vízügy tudományosan megalapozott, gondosan megtervezett jövőképpel rendelkezik és képes arra, hogy a vízzel kapcsolatos konfliktusok kezelését a jövőben is megoldja.
„Azt gondolom, az aszály jelensége nagyon súlyos kártípus, amelyet azért nehéz kezelni, mert észrevétlenül és lassan következik be ellentétben az árvízzel, viszont hozzávetőleg tízszer annyi az általa okozott kár. 1931 óta tudjuk összehasonlítani az aszályok súlyosságát az úgynevezett Pálfai-féle aszályindex (PAI) alapján. A tavalyi a PAI szerint is abszolút rekord volt, sokkal súlyosabb, mint az eddigiek” – emelte ki Láng István. A VTK címzetes egyetemi docense elmondta: a klímaváltozás miatt az aszályok gyakorisága az utóbbi harminc évben megnőtt, a jelenség kihozta azokat a problémákat, amelyek megoldásra várnak, ebben segít az elmúlt húsz év leginnovatívabb kezdeményezésének tartott aszálymonitoring-rendszer. „Nem állítom, hogy minden tökéletes volt, de a leszerződött vízigényeket sikerült kielégítenünk. Volt olyan időszak, amikor csak a gazdákkal egyeztetve tudtuk ezt elérni, úgy, hogy ne egyszerre öntözzenek, hanem időben felváltva, megosztva a hozzáférhető vízkészletet” – utalt a tavalyi év kihívásaira Láng István.
A főigazgató hangsúlyozta: az OVF tisztában van vele, hogy ennél jóval nagyobb a vízigény. A gazdasági cél az öntözött területek növelése, a jelenlegi 100 ezer hektárról hosszú távon akár 400 ezer hektárra. „Mindenképpen gondoskodni kell azonban nemcsak a vízpótlásról, hanem a talaj vízmegtartó képességének javításáról. Ugyanis az aszály monitoring-rendszer több mint 100 állomásának eredményei alapján hazánkban az eke-talp jelenség figyelhető meg”.
Láng István a hazai vízgazdálkodás előtt álló legnagyobb kihívást a következő három probléma megoldásában látta: „A vízhiány és az aszály elleni fellépés tekintetében az első feladat a víz tájba, területre vezetése . A második a felszíni víz visszatartása, a beszivárgás növelése. A harmadik pedig a talaj vízmegtartó képességének növelése megfelelő mezőgazdasági kultúrákkal. Összefoglalva: a talaj vízmegtartó képességét kell növelnünk, hiszen a legnagyobb víztározó maga a talaj!”
„A szélsőségek fokozódása az árvizek gyarapodásával is jár, 1998 óta tizenegy alkalommal döntöttek rekordokat a hazai nagy folyók, miközben az azt megelőző ötven évben mindössze kétszer” – hangsúlyozta Reich Gyula. Az MMK elnökségi tagja kiemelte: e jelenség megoldására született meg a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése, amelynek folyományaként a Tisza mentén hét tározó 800 millió köbméter vizet képes befogadni. Ezek közül háromban vízkivezetés is van, ami lehetővé teszi a kisebb árhullámok kivezetését a terület talajvizének stabilizálása céljából. A vízgazdálkodást sújtó szélsőségek enyhítésében, kezelésében is nyújt segítséget a Kvassay Jenő Terv — a Nemzeti Vízstratégia, a magyar vízgazdálkodás 2030-ig terjedő keretstratégiája.
Reich Gyula egyebek mellett beszélt arról is, hogy az aszály okozta természeti károk nyomán keletkezett indulatok érthetők. A vízügyi szakma természetesen reagál a kihívásokra, és elsősorban a nagytérségi, közösségi megoldásokat keresi. A szakember az öntözött területek jövőbeni (100 ezer ha-ról 400 ezer ha-ra való) növelése kapcsán elmondta, ugyan a vízmérnök és a vízgazdálkodó feladata és felelőssége, hogy a víz ott legyen a megművelt tábláknál, de maga az öntözés szakterülete évtizedek óta háttérbe szorult. „Kevés a jó öntözéstervező mérnök, ugyanakkor szükségük lenne szakmai segítségre tervezési segédletek, jó gyakorlat-útmutatók, képzések, tanácsadások formájában”.
A paradigmaváltás (a vizek gyors elvezetése helyett vízvisszatartás) tekintetében Reich Gyula rámutatott: a cél valóban az, hogy a vízvisszatartást támogassuk, de súlyos következményei lennének annak, ha mindenki hirtelen és egyszerre akarná a vizet visszatartani minden koordináció nélkül. „Úgy gondolom, a vízvisszatartás és a víz helyben való hasznosításának rendjét kizárólag vízmérnöki irányítottsággal lehet és kell megteremteni”.
Reich Gyula szerint a hazai vízgazdálkodás előtt álló egyik legnagyobb szakmai kihívás a megfelelő szellemi potenciál biztosítása. „Egyrészt sokkal több vízmérnökre lenne szükség ahhoz, hogy a településeken, a megművelt és műveletlen területeken, a mezőgazdasági üzemekben, a természetvédelmi területeken, stb. hozzáértő, a vizet kormányozni tudó szakemberek álljanak rendelkezésre. Másrészt ennek a szellemi potenciálnak feladatai egyebek mellett a vízzel kapcsolatos összefogások létrehozásában való aktív részvétel, valamint a közösségi szemlélet formálása is lennének. A hazai vízgazdálkodás legfontosabb feladata tehát a vízgazdálkodáshoz szükséges szellemi kapacitás biztosítása”.
Szöveg: Páhy Anna