Megújítandó erőforrásaink
A Környezeti Fenntarthatóság Intézetének első meghívott előadókkal zajlott Örökzöld 100 eseménye a környezeti problémák megfontolását az alapoknál, a termőtalajnál kezdte. Ennek az erőforrásunknak – amivel közvetlenül érintkezve sokszor nemkívánatos piszokként érzékelünk – a jelentőségét sok nyelvben jól példázza, hogy a bolygónk is róla kapta a nevét: a Föld.
A beszélgetés apropóját az adta, hogy az elmúlt évtizedben az ENSZ Élelmezési- és Mezőgazdasági Szervezte, a FAO december ötödikét a talaj világnapjává nyilvánította azzal a céllal, hogy a közgondolkodásba beemelje a termőföldeknek az emberiség életében játszott meghatározó szerepét. Az általános kép, hogy az erőforrásaink kimerüléséről leginkább a fosszilis energiahordozó- készleteink végességére asszociálunk, és figyelmen kívül hagyjuk, hogy a talajaink kimerülése mennyire alapjaiban rengetné meg a civilizációnkat. A FAO kampányai szerint, mellyel azonos helyzetképet mutat be hazánk Talajvédelmi Cselekvési Terve, a legnagyobb probléma a talajaink szervesanyagtartalmának csökkenése, aminek sokrétű következményeinek megfontolása képezte az online vitaest tárgyát.
A beszélgetés két vendége Heil Bálint, okleveles erdőmérnök, a Soproni Egyetem Erdőmérnöki Karának dékánja és Bíró Tibor, agrármérnök, Egyetemünk Víztudományi Karának dékánja voltak. Heil Bálint a bemutatkozásban utalt arra, az általuk képviselt területek – az erdő- és a mezőgazdálkodás a termőföldjeink két fő hasznosítása módja, de a fenntarthatóság megvalósulása érdekében mindkét esetben a gazdálkodási szemléletnek azonosnak kellene lennie.
A közös kiindulási pont, hogy a talaj élő rendszer, melyben rendkívül gazdag fajtaváltozatosságú, nagyon jelentős biomasszát adó élőlények élnek; ezek a rendszerben rájuk háruló átalakítási feladatokat elvégezve a talajból táplálkozó teljes életközösség egészséges működéséről gondoskodnak. A termőhelyektől általában távol élő emberek nem tudatosodnak arról a tényről, hogy mennyire közvetlen részei egy táplálkozási láncnak, melynek az alapját – és ezzel egészségét – a talaj szervesanyag-tartalmával szorosan összefüggő talajélet sokfélesége határozza meg. Az élő rendszerek stabilitását a rendelkezésre álló napenergia felhasználási módjának sokfélesége adja, mely a rendszert alkotó életformák sokféleségének eredménye.
Saját gyakorlati munkásságából Heil Bálint egy agyagbánya rekultivációjának folyamatát idézte, ahol a cél a terület eredeti ökoszisztémájának, az erdőnek az életre keltése volt, eszköze pedig a talajjavítás. Ez egy viszonylag ritka megközelítés, mivel a felhagyott ipari területek újrahasznosítási módja az ilyen helyszínekre jellemző degradált talajokon megtelepedni képes spontán növénytársulások esztétikai értékké emelése szokott lenni. Ebben az esetben az erre a helyszínre specifikusan kidolgozott, biológiai hulladákokat hasznosító, később szabadalmaztatott talajépítési eljárás mára az eltelt alig több mint egy évtized alatt a visszaerdősülési folyamatok megindulását eredményezte.
Bíró Tibor szakterülete az ország 5 millió hektárnyi területét képező mezőgazdaság, ahol a talajok szervesanyag tartalmának alacsonysága miatt a víztartó képesség hiánya okozza a legnagyobb problémát (a szerves szén a talajban szivacsként működik, saját tömegéhez képest tízszeres mennyiségű vízmolekulát tud megkötni, ezzel a felületnövekedéssel a talaj levegőzését, és a tápanyagcsere létrejöttéhez szükséges felületét is növeli). Síkvidéki területen ennek az a következménye, hogy a víz beszivárgása a mélyebb talajrétegekbe nem tud megtörténni, nem töltődnek vissza a felszín alatti vízkészletek, melyek a felszíni vizeink vízjárásának kiegyenlítésében is kulcs szerepet játszanak.
A csekély eséssel rendelkező síkvidékeken a beszivárgás csökkenésével belvízfoltok alakulnak ki, ami különösen kritikus az utóbbi években megjelenő villámárvizek esetén. Dombvidéken már a növénytakaró is befolyásoló tényező, a legnagyobb vízmegtartó képességet a növények gyökérzete jelenti, különösen az aljnövényzet és a vastag avartakaró lassítják a víz lefolyását; a gyökérzet elősegíti a víz mélyebb talajrétegekbe jutását. Ennek a jelenségnek a hiányában, ahogyan az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb mértékben megtapasztalható, a kisvízfolyásaink a dombvidéken kiszáradnak.
Az elhangzottak szerint az idei nyári aszályos helyzetnek a fő oka, hogy nem tudunk elég vizet tárolni a talajainkban – ha a töltésezett vízfolyásaink tárolókapacitását összeadjuk, még tíz síkvidéki tározóval sem tudnánk annyi vizet visszatartani, ami a talajaink magas szervesanyagtartalma esetén lehetővé válna. A jelen helyzet egy évtizedek óta tartó tendencia eredménye; az 1980-as években a magyar mezőgazdaságban megnövekedett műtrágyázási gyakorlat a talajaink savanyodását, kémiai degradációját okozta – a kalcium és magnézium tartalom csökkenésével a talaj morzsalékos szerkezete szűnt meg. Az óriási mértékű gépesítés, a precíziós mezőgazdasági gépek nagy tömegének tömörítő hatása pedig a talaj fizikai degradációjához járul hozzá. Ezek a folyamatos bolygatások együttesen a talaj szerkezetének visszaépülését lehetetlenítik el a talaj vízmegtartó képességének (és termékenységének) folyamatos csökkenésével együtt.
Az utóbbi évtizedekben a korábbi mezőgazdasági gyakorlat részét képező talajjavító tevékenységek teljesen megszűntek. Ennek elmaradásával a talajok vízmegtartó képessége is csökkent, mely a síkvidéki területeken a belvizeket, a dombvidéken pedig a vízeróziót okozzák. A lefolyás lassítására létesített tározók feliszapolódnak, ár-apasztó, vízmegtartó funkciójuk megszűnik, ami közvetetten befolyással van az árvizek keletkezésére is ugyanis a vízfolyások viselkedését a vízgyűjtő területeiken zajló folyamatok határozzák meg – ha ezeken a területeken a beszivárgás alacsony, a nagymennyiségű lefolyó víz áradásokat okoz.
Az aszály elleni védekezésben komoly szerepet játszhatnak a mélyre gyökeredző növények, viszont a szántott területeken csak a talaj felső 30-40 centiméteres rétege laza szerkezetű; a mezőgazdasági gépek nagy tömege az alsóbb talajrétegeket olyan mértékben tömöríti, amin sem a víz, sem a növények gyökere nem tud áthatolni. Az egyetlen működő megoldásnak a szántás nélküli talajművelési technológiák alkalmazása tűnik, ami a jelen uralkodó drasztikus talajbolygatást felváltva a talaj öngyógyulási folyamatainak beindulását tenné lehetővé; a szervesanyag-tartalom növeléssel a kémiai-biológiai-fizikai degradáció megszűnne. Az aszály kezelése nem pusztán vízügyi kérdés, a talajgazdálkodási mód a mezőgazdasági művelés alatt álló óriási földterület miatt igen komoly időjárás-alakító tényező. A víztárolásra képes talajok a területi párolgás mértékét emelhetnék olyan mértékben, hogy abból helyi csapadék keletkezhetne, megszüntetve a ciklonok által a hazánk felé jutó párás levegőtől való függésünket.
A síkvidéki erdők szerepéről az erdészek illetve a mezőgazdászok másképpen vélekednek, de a beszélgetőpartnerek egyetértettek abban, hogy a talaj szervesanyagtartalmának növelését kellene bármely művelési ágnak célul kitűznie. A városi életmód elterjedésével azoknak a száma is egyre növekedik, akik számára a hasonló szakmai érvek nem köthetők mindennapi élet-tapasztalatukhoz; úgy tűnik, hogy ilyen módon nem lehet közvetíteni azt a hihetetlen értéket, amit a talajaink előállítani lennének képesek számunkra, ha megfelelően gazdálkodnánk velük. Sajnálatos módon az érvényben lévő talajértékelési rendszerünk, az aranykorona-minősítés szakmailag régen meghaladott, amely egyáltalán nem fejezi ki egy egészéges talaj által keletkezni tudó értéket, vagyont.
Jelenleg az uniós támogatási agrárpolitika határozza meg az alkalmazott gazdálkodási módszereket, nem az ökológiai szemponton alapuló szakmaiság. Szántóföldjeink 90 százalékán nagyon magas vegyszer és műtrágya felhasználásával, 3-4 fő növényt termesztése zajlik a legegyszerűbb agrotechnológia alkalmazásával – az utóbbi évtizedekben fejlesztett precíziós művelésre alkalmas mezőgazdasági gépek kapacitása kiaknázatlan. Számszerűsítve, a mezőségi talajaink 4-6 százalékos szervesanyag-tartalma helyett 1,5-2 százalék mérhető, melynek mennyisége évről évre rohamosan csökken a fent említett módszerek következtében. A talajvédelmi intézkedések hatástalanok, a szakmai kompetencia nem tud érvényesülni egy olyan társadalmi közegben, ahol az agrárpolitika fő szempontja a vidéken élők városba költözésének megállítása és a területek elgyomosodásának megakadályozása. A tulajdonosok nagy része különösebb szakértelem nélkül, vagyontárgyként kezeli földjét és általában bérbe adva művelteti – ami körülmény nem a hosszútávú talajjavító művelési technikák elterjedését segíti elő.
Az alkalmazott gazdálkodási technológiák okozta degradáció és a műtrágya árak növekedése együttesen kikényszerítheti a talaj szerevesanyag-tartalmának növekedését célzó, a szó igazi értelmében vett földművelési gyakorlatok térnyerését. A múltban az istállózó almos állattartásból származó szerves anyag földekre juttattatása volt az egyik ilyen módszer, mely a magas élőmunka igénye miatt szorult háttérbe. Az ezt felváltó hígtrágya technológia a vízre bízza az állati melléktermékek istállókból való kijuttatását. Ennek egyetlen előnye az emberi munkaigény lecsökkentése, viszont a keletkező melléktermék magas nitrogén-koncentrációja miatt számos megoldandó problémát vet fel, míg az almos trágya ideális szén-nitrogén aránya miatt közvetlenül alkalmas volt a talajok táplálására. A zöldtrágyázás visszavezetése szintén megoldást jelenthet az állattartás csökkenő tendenciája miatt is jelentkező talajtáplálásra alkalmas szerves anyagok csökkenésének ellensúlyozására. További alkalmas szervesanyag-források lehetnének a szennyvíziszap és a városi kommunális hulladák szervesanyag-tartalma.
Sürgős cselekvésre van szükség, mivel a talaj nagyon lassan reagáló közeg; 1 centiméter talaj képződéséhez 400 évre van szükség síkvidéken; a dombvidéki intenzív erózió még komolyabb kihívást jelent a talajépítés szempontjából. Az időjárási eseményeink gyakorisága arra enged következtetni, hogy a hidrológiai körforgás változott meg a légkörben, melynek a kiegyensúlyozására a talajaink nedvességszolgáltató képességének (szervesanyag-tartalmának) visszaállítása a leghatékonyabb módszer.
A szakmai megoldások léteznek, az alkalmazásukhoz a megfelelő gazdasági ösztönzőket kellene életbe léptetni. Az olyan országokban, mint az Egyesült Államok, ahol nincsenek agrártámogatások, a gazdák érdekeltebben az ökológiai szemléletű talajhasznosításban. A tapasztalatok szerint egy évtizeden belül a földek olyan mértékben regenerálódnak, hogy képesek a műtrágyás művelés termésátlagainak produkálására. Életképesnek tűnik az a megoldás, hogy mivel a talajok szervesanyag-tartalmának növekedése a széndioxid-megkötő képességük emelkedéséből származik, a támogatást ne a művelt terület mérete, hanem az azon létrejött szénmegkötés mértéke határozza meg.
Az oktatásnak kiemelt szerepe van; nemcsak a jövő szakembereinek a kinevelése a cél, hanem a társadalom tudatosítása is, hogy szükségleteinek kielégítése érdekében ésszerű gazdálkodási tevékenységet kell folytatni. A mezőgazdaságnak a szociális ágazati státuszából kiemelkedve az értékteremtő-megőrző szerepét a talaj-vagyon tényét kellene hangsúlyozni. A háború és az energiaválság Európát is egyre inkább az élelmiszerbiztonsági kérdések felé fordítják. A gazdasági ösztönzők átgondolása nagyon időszerű, nem tartható az az állapot, hogy csak egyetlen kiemelt társadalmi réteg jut támogatáshoz.
Mind ezek értelmében az aszály elleni védekezést nem lehet kizárólag vízügyi feladatként felfogni. A vízügy társadalmi igényeket elégít ki; jelen folyamszabályozásunk a keletkezésekor érvényes társadalmi igény kielégítésére született. Egy új, a jelen kor igényeinek és körülményeinek megfelelő vízgazdálkodásnak is hasonlóan széles társadalmi konszenzusból kell megszületnie. Számos megvalósítható szakmai elképzelés létezik a klímaváltozás okozta kihívások kezelésére, de egyetlen szakágtól sem várható hogy társadalmi támogatottság nélkül, egyedül hozzon döntéseket – ugyanakkor a beavatkozás késlekedése a helyzet súlyosbodását eredményezi.
Szöveg: Dr. Máthé Katalin